A valós(!) szülői felelősségről         Mielőtt annak a fiatal nőnek (A lelki társamnak!), aki az édesanyjuk által elhagyott és törvény szerint az én gondozásomban maradt kiskorú – és persze, hogy érzékeny lelkű! - lányaimnak az anyjuk helyett, szerető és szeretett anyjukká vált (A lányok által folyamatosan ölelgetett és puszilgatott. – És ez, a Viola pedagógia-tanulmánya tükrében, nem csak, hogy hihetetlen lesz egyesek számára, de nagyon fontos alap is, a szavai igazságtartalmához.), ezt, az első olvasásra még a különböző misztikus és un. ezoterikus tanokban jártassá vált kismamák (és „kispapák”..) számára is „botrányosan agresszív” állításokat tartalmazó tanulmányát elolvasná, szeretném az óvatlan olvasónak a figyelmét felhívni a következőkre: 1.)  A mi gyermekeink, bár mindegyikük temperamentumos és szenvedélyes természetű, és bőséggel örököltek, általában nyers agresszivitásban is megnyilvánuló karmikus programot, nagyon, de nagyon ritkán civakodnak egymással, és ha ez meg is történik, elég részünkről egy fennhangú figyelmeztetés (Pl.  „-Na...!”) és azonnal vissza alakul a kommunikáció civilizált hangnemű társalgássá. 2.)  Nem csak Violát (És ezzel együtt, a hasában még magzati állapotban levő kistestvérüket) ölelgetik meg időnként a kislányok, de engem is, és ennél jobb bizonyíték talán nem kell arra, hogy ez, a metafizikai realitásokat és a fizikai szükségeket egyaránt figyelembe vevő nevelési mód egyáltalán nem szeretet-nélküli és nem eredményez agresszív gyermekeket. És, ha ez nem lenne elég bizonyíték, akkor az talán csak meggyőző tény, hogy a lányok engem választottak és velem, majd velünk - Violával akartak és akarnak élni, és ez a vágy és igény a negyedik kislányunk (Réka) szájából is elhangzik, aki az „elfogadóan toleráns” édesanyjuk gyámsága alatt él, annak az ugyancsak a modern pedagógiai elveket valló, tanítónő édesanyjával. 3.)  Éppen maga Viola is, a saját bőrén és a horror-filmek és irodalom kedveléséig elmenő, irracionális személyi konfliktusokkal terhelt  meg nem értett személyiségi nyomorán és zaklatott fiatal - és felnőttkori sorsán tapasztalhatta meg a gyermekek állítólagos személyiségét tiszteletben tartó, azokkal szemben a feltétlenül a toleráns demokrácia és liberalizmus eszméit gyakorló, agresszió-ellenes nevelésnek, az ő esetében csak káros, de sokak esetében egyenesen kétségbeejtő következményeit. Szükségesnek találom tehát a figyelmet felhívni arra, hogy ő maga is, aki a szüleitől a lehető leg elfogadóbb  és legtoleránsabb és a légszemélyiség-tisztelőbb és „agresszió-mentesebb” nevelést kapta, olyannyira, hogy 16 éves korától már nyíltan felvállalt szexuális életet folytathatott, kételkedett az épelméjűségemben amikor azokat a modern szemszögből „maradinak”, sőt: primitívnek számító nevelési jeleneteket látta, amikor a kisebbik gyermekeket, idősségi sorrend szerint a korábban születetteknek – nagyobbaknak – szófogadás kérdésében alárendeltem, illetve, ennek a korábban már felállított családi rendnek a megőrzése érdekében szükséges „intézkedéseket” meghoztam.     És persze, akkor is, amikor az általa egyáltalán még csak nem is ismert, nem, hogy elvetendőnek talált, felveendő magatartásokra és intézkedési módokra okítottam, amelyek éppen azt hivatottak szolgálni, hogy a békés együttélés érdekében az általa a vele egy szobában tevékenykedő gyermekektől általa elvárt és többszörösen hangoztatott viselkedési módról szóló „erkölcsi tételek” betartassanak. Azért tehát, hogy az oly közismert „Az egyik fülibe be, a másikba ki” – „misztikus” jelenség szerinti magatartás, az ő esetében is csak olyan ritkán ismétlődjön a Kozma-lányoknál, mint velem szemben.      Azt tartom tehát igen fontosnak kiemelni, hogy a Viola esetében nem egy patriarchátusi tradíciók szerint, kegyetlenül és ostobán (szívtelenül) nevelt, vagy lelkileg elferdült női személyről van szó, aki egy ilyen, a primitív bánásmóddal terhelt gyermekkorból, hozta hozzánk az agresszív nevelés mintáját és ezeket most, afféle gonosz mostohaként kiéli az édesanyjuk által elhagyott szerencsétlen gyermekeimen. Illetve azt, hogy pontosan azért, mert Viola soha életében nem kapott egy egészséges szülői pofot sem, és nem érezhette nem csak a pofonok által okozott fizikai fájdalmat, hanem annak a pszichológusok szerint állítólag a „gyermek lelke számára mélyen megalázó” mivoltát sem, lelkiismeret furdalás nélkül - Az én misztikus kelekótyaságom következtében -, nem elég, hogy kiéli a veleszületett agresszióját az anya nélkül maradt „szerencsétlen és ártatlan” lányaimon, de még megfontolandó és követendő elméletet is fabrikál belőle.       Nem kívánom most részletezni azt, hogy kiben van több agresszió a kellettnél és kiben nincs (Tehát, a konfliktuskerülő, hallgatag és csendes személyekben, vagy a természetüket nyíltan felvállalni merő hőzöngő – hangoskodókban), illetve, hogy az agressziót, amennyiben valakiben van (És a gyermekek és az emberek 9O százalékában van!) ki kell-e élni, mint ahogyan azt egyesek még hiszik, box- vagy karate-edzéseken, vagy éppen „ártatlanul” ordibálva foci- vagy hoki meccseken, sőt: zajos motor- vagy autóversenyeken, erdőben, vagy tányérokat törve a konyhában, vagy ne adj isten – ahogy rólunk gondolják első hallásra egyesek, akik számára ezt a témát felvetjük - az ártatlan és „a szülő állatiságával” szemben védekezésre képtelen gyermekeken? - Merthogy a metafizika és az asztrológia szerint, ahogy elfojtani nem kell, úgy kiélni sem kell, sem az agresszivitást sem más vele-született negatív tulajdonságot vagy devianciát (Pl. un. „szexuális másságot”), hanem tudatosítva és szembe nézve vele, egyre ritkábban elkövetve, feloldani!      De azt sem akarom e bevezetőben taglalni, hogy hosszú távú és az egészségi következményeket is figyelembe véve,  mélységesebben elitélendő dolog az, ha a szülő órákig, sőt: napokig, és még inkább sőt: hetekig nem állít le egy „ártatlan” gyermeket az ő természetesen agresszív és provokatív viselkedésében, majd valamikor, amikor már a pattanásig feszülnek az idegei, vagy úgy érzi, hogy vége a felvilágosult magasztos elfogadási és tolerancia elveknek, mert különben „szét robban az agya”, és a türelméből kifogyva – és nyilvánvalóan mérgesen, sőt: dühösen! -, nem csak, hogy magából kikelve fölöslegesen ordítozik egy fél órát a tudatlan kicsivel, de a felgyülemlett negatív energiáit is mind rá zúdítja, illetve a düh-kitörés előtt finoman átáramoltatja a gyermekbe ezeket a betegítő erőket, amitől az később, nyilván beteg is lesz. Nem akarom tehát azt taglalni, hogy ez a fajta humánus „elfogadás” sokkal elitélendőbb, mint az a tudatos „meg nem engedő” magatartás, amelyben a szülő, vagy a pedagógus még idejében elejét veszi a káros folyamatnak, akár egy ellenmondást nem tűrő hangos figyelmeztetéssel, akár egy áldásos szülői nyaklevessel „árucsatolt” szóbeli intéssel.     És nem akarok most írni,  az agresszió egyetemes spirituális gyökereiről, illetve a karmikus indíttatásáról, illetve arról, hogy a betegségek lelki és szellemi oka alapján, vagy a szélsőséges sorshelyzetekben, a leg szelídebben viselkedő és leg szendébbnek látszó személyekről derül ki egy – egy váratlanul előálló, szokatlan helyzetben a leginkább, hogy kétségbeejtően agresszívek tudnak lenni, a béke harcosokról, és a „másság iránti tolerancia” érdekében, vagyis az agresszivitás-ellen tüntetőkről nem is beszélve. Ezekről a cáfolhatatlan lét-tényekről részletesen írtam, mind az Agresszió, mind az APA II., című tanulmányaimban.  Hanem arra akarom a pedagógusi és a pszicho-pedagógusi közfigyelmet felhívni, hogy milyen jó lenne végre már elismerni azt, hogy a gyermek nem egyszerű „nyers anyag” és az ő viselkedése és morális (Vagy immorális!) magatartása egyáltalán nem a nulláról indul és a gyermek pszichológiája nem csak, hogy nem csecsemőkorában kezd épülni és nem is magzat korában, hanem sokkal előbb, a fizikai határokon és ezzel az idő-határokon túl az időtlenségben, és, hogy a gyermek pszichológiája, akárcsak a felnőtté mindössze a következménye annak a rendkívülien összetett spirituális struktúra színezetének, amelynek a karma – tehát az időtlenségből hozott negatív töltet! – minimum hatvan százalékát képezi, és a nevelésnek nem lehet az a célja, mint ahogyan az életnek sem az a célja, hogy a karmát, tehát a negatív meghatározódást növessze, hanem éppen ellenkezőleg: hogy azt a lehető minél nagyobb mértékben csökkentse!      És önök, ezeknek a sors-tényeknek a létéről, minőségéről és külső megnyilvánulásáról, illetve a megnyilvánulások következményeiről, a Viola által írt nevelési tanulmányban is olvashatnak kimerítő pontossággal, részletesen.      Én csak arra szeretnék több gyermekes, és főleg „lányos” édesapaként kitérni, és erre szeretném minden, fejét a Viola által tárgyalt kellemetlen probléma elől a homokba dugó, és persze, humánus és keresztény-vallásos és elfogadó - liberális és „tolerancia – hívő” szülőnek, vagyis az egyke szemefényét kényeztető és, bocsánattal legyen mondva: tojató szülőnek a figyelmét felhívni, hogy, mennyire kínos és kényelmetlen helyzetben vagyok, és kétségbeejtően mennyire szégyenletesen tehetetlennek érzem magam a gyermekem előtt, még a karate mesteri minőségem ellenére is, amikor azt kell hallanom, hogy az iskolában - Ahova ha tetszik ez nekem, ha nem, de az egyszerű polgári törvények szerint el kell küldenem a lányokat -, az elfogadás és a tolerancia megható szellemében, tehát felettébb humánusan és keresztényien nevelt gyermekek, nem csak, hogy úgy üldözik a középső lányomat mint négereket a régi amerikai filmekben, de néha még verik is, és utóbb már a testi épségét, egészen pontosan: a szeme világát veszélyeztették csak azért mert mindig csak az állatokról beszél, és általában is, nem a szokványos gondolkozás szerint működik a sokszor engem is erős figyelemre kényszerítő logikája! És azért is, mert az édesanyja felelőtlen családbontása miatt, egy évvel korábban kényszerültem iskolába adni, hogy a nővérével azonos tanügyi intézményben (iskolában) gyakorolhassa a gyermeki kötelességét és ne két ellentétes irányban fekvő épületben. Ezért tehát a gyermek egy évvel kisebb mint az osztálytársai, és ez nem csak növésében, de viselkedési módján is látszik. - De abban talán egyet tudok érteni a szerető elfogadás – elvét valló szülőkkel, akinek a fiú-gyermekei vadásznak Etelkára, hogy ezekért talán még sem vagyok köteles elfogadni azt, hogy a magasztos tolerancia nevében és szellemében, nekem tűrnöm kell azt, hogy a lányomat folyamatosan zaklatják, sőt üldözik, sőt: el akarják tüntetni... az egyedüli szülőként féltve gondozott lányomat, e felvilágosult szülőknek a „hibáikkal együtt, szeretettel elfogadott gyermekei!     Mert a dolog már egészen oda fajult, hogy a harmadikos fiúcskák közül az egyik csapatvezér, a rajz-szakóráját a közeli kocsmában tartó művész-tanár asztalán található bicskát a lányommal szembe szegezve, azzal riasztgatta, hogy kiszúrja Etelkának a szemét, miközben két másik gyermek, a többiek drukkoló biztatására, azzal kísérletezett, hogy a lányomat az orra előtt villogtatott bicska hegyével szembe lökje. – Tehát egyenesen bele a szúró szerszámba! – Persze, hogy a művész-tanár is sokszorosan hibás a történetben, de ez a tanulmány és ez a bevezető, most nem róla szól! – Hanem arról, hogy vajon helyes-e ez, a gyermekek kilencven százalékának a karmájából adódó, tehát az eleve létező (Amiért tehát senki nem hibás!) vele-született agresszivtásával szemben, az elfogadó tolerancia pedagógiai elvet megtartani? Mert még egyszer mondom: igen is, minden gyermek – Az enyémek is! – a sok szülői szívet melengető pozitív tulajdonság és képesség mellett, mély és negatív karmikus késztetésekkel is születik a világra és ezért a legtöbb esetben, vagyis az esetek 8O százalékában, egyáltalán nem igaz az a pszichológiai és pszicho-pedagógiai feltételezés, hogy az agressziót a vele szemben agresszíven viselkedő szülőtől tanulja! Vagy az, hogy az agresszív televízió - műsorokból, rajzfilmekből. Utóbbi, az irreális világban zajló képi hatásával, csak felerősíti a gyermekek vele született, tehát a tudattalan képzet- és érzelmi világában létező agresszivitását és nem okozza azt! A gyermeküket, jól vagy rosszul  nevelő szülőknek a (az általában rejtett agresszivitású) kívülállók szemében „agresszívnek” minősülő magtartása viszont, amint meg fogjuk azt látni, erősen vitatható.         Mert a fenti példa alapján, joggal kérdezhető meg, hogy ténylegesen felvilágosult szülő-e az, aki, a magasztos felvilágosultságában, és szerető-elfogadásában, vagy a vallásos vakságában hagyja, hogy az ő gyermeke, más szülőknek, az övéhez hasonló önfeláldozással és aggódó szülői szeretettel és gonddal nevelt gyermekének a testi épségét (szeme világát!), vagy netalán az életét veszélyezteti? – Dehogy felvilágosult! Egyszerűen csak lelki és szellemi lustasága által irányított, és a gyakorlati tényekkel szembe nézni gyáva személy!        Azt a szempontot szeretném tehát azoknak a szülőknek a figyelmébe ajánlani, akik az elfogadó szeretetre, illetve a szabad választási jogukra hivatkozva, hősiesen vállalják azt, hogy az egyre szeszélyesebb, szófogadatlanabb és ezért kamasz korukban irracionális – öntörvényűséggel viselkedő gyermekeik, idővel idegronccsá változtatják őket, hogy jobb esetben csak a családi és ez által a házastársi együttlétüket teszik - ha nem is kész ideggóccá - de teljesen romantika nélkülivé, hogy:      Rendben van az, hogy nekik a polgári jogukban áll, a gyermeküket – gyermekeiket olyan szeszélyessé és kezelhetetlenné nevelni, amilyenné csak lehet, és az ostoba strucc-nevelésükkel azok lelki világát úgy elrontani, ahogy csak bírják. De arra is gondoljanak könyörgöm, hogy ezek a tanítók és tanárok által is, fegyelmezhetetlen – merthogy tekintélyt és intő szót nem ismerő! – arany-tojó gyermekeik, más szülőknek a gyermekeinek a testi épségét is veszélyeztetik! És akkor meg kérdezem én ezeket a csupa szív szülőket, hogy valóban szeretik-e ők, egyáltalán csak a saját gyermekeiket is? És ha igen, akkor miért tartják azt normális szülői magatartásnak, hogy azoknak a vele született negatív késztetéseit ne fékezzék meg, hogy ne tiltsák meg hathatós fegyelmezés segítségével a gyermekeik számukra az agresszív viselkedésnek még a csiráját is? – Akár velük, akár másokkal szemben?      Mert hogy van egy furcsa hírem a gyermekeiket kényeztető, azoknak minden egyéni vágyát és szeszélyét kielégítő, és azokat konkrét fenyítésben soha nem részesítő szülők számára. Az USA-ban, éppen ilyen, a szüleik által tejben – vajban fürdetett, a széltől is megóvott, és persze, mindig csak a másokkal – és nem a saját gyengeségeikkel - szembeni győzelmeskedésre okított és éppen ezért felnőtt korukban személyi és magánéleti kudarcot kudarcra halmozó, a sors nehézségeit legyőzni képtelen arany ifjak vásárolnak puskát és lövik le az őket, a szerető elfogadás szellemében nevelő, „ártatlan” szüleiket. (– És abszolút igazuk van!) A szociológusok és pszichológusok meg hülledezve és értetlenül állnak a jelenség előtt és beteges tévképzeteknek nevezik azokat a hátra hagyott leveleket, amelyekben ezek az életüket kiúttalannak találó fiatalok a szüleiket hibáztatják a saját lelki és szellemi csődjükért. És nagy a gyanúm, hogy azok az amerikai diákok sem éppen a nyomornegyedekből kerülnek ki, akik két három évenként, egy-egy géppisztollyal az osztálytársaik felét – ez úttal tévesen! – lelövik, majd magukkal is végeznek.       Persze, tudjuk, hogy ezek nagyon ritkán előforduló szélsőséges esetek. De a jelenségek lényegét mindig is, a szélsőséges eseteken lehet megérteni a leginkább és ezekből a szélsőséges következményekből kell (kellene) a megfelelő következtetéseket idejében és lehetőleg még otthon levonni, ahhoz, hogy a problémákat és a szélsőséges bajokat megelőzzük. A fegyelemhez és a felelősség-szelleméhez való hozzászokás ugyanis nem hét – tíz éves kor után kell elkezdődjön és főként nem (a szülőnél sokkal kevesebb eszközzel és joggal rendelkező tanítók – tanárok által) az iskolában! És amennyiben sikerül a Viola spirituális nevelési tanulmányát úgy végig olvasnia valakinek, hogy lehetőleg inkább elgondolkozzon rajta és ne utasítsa el eleve az ott leírtakat, valószínű, hogy akkor is boldog szülőnek mondhassa magát, amikor a gyermeke – gyermekei - kamasz lesz, sőt: akkor is, amikor fiatal- majd „felnőtt ember”.  – Adja az Isten, hogy ez minél többünkkel megtörténjen!                                    Kozma Szilárd: Gyakorló édesapa és asztrológus