Agresszió és szeretet      Ma is megvan a Tusnádfürdői központi szálloda-parkban az a sétány alatti - talán már akkor sem használt, de mára betömött - pincebejárat, amelynek a 2,5 - 3 méteres tetejéről, négy éves koromban, minden gyermeki (irracionális), vagy felnőtti (racionális) ok és indok nélkül – hiszen egyáltalán nem haragudtam se rá, se másra -, „csak úgy…” lelöktem egy kicsi óvodás lányt.    Egészen világosan emlékszem a csábítás állapotára, ahogy ott állok a sétány szélén a többi óvodástársam között, előttem a nálam fél fejjel kisebb, ártatlan barna hajú kislány, akit, úgy érzem, hogy le kell löknöm a számunkra akkor szakadéknyinak számító - és emlékemben ilyen formán élő - mélységbe. (Nem kell hitetlenkedni azon, hogy erre a négy éves koromban elkövetett gaztett előtti kényszer-érzésre és hangulatra, valamint a mélybe zuhant kislány földet-érésére és a megrémült óvónők rohanására emlékszem, mert emlékszem én rengeteg olyan eseményre is, amelyben az apám szerepel, holott ő, a fent mesélt esemény előtt egy évvel elköltözött a családtól, mivel szüleim elváltak három éves koromban. A korai emlékképeim, még abból a lakásunkból valók, ahonnan három és fél éves koromban elköltőztünk édesanyámmal a nagyapám által épített családi házunkba a nagymamám halála után, aki akkor halt meg amikor én három éves voltam. Akkoriban még alig tudhattam járni, mivel a körülöttem levő tyúkok háta ezekben ez emlékképekben a derekamig ér. Sőt, olyan emlékképem is van, hogy édesanyámmal megyek (talán inkább totyogok) a járdán kézen-fogva, miközben a velünk szembe jövő és mellettem elhaladó - bizonyára nagy és bizonyára "szoptatós"! - kutyának majdhogynem alulról, de mindenesetre alsó oldalnézetből látom a mellbimbó-sorait.)    Furcsa, és szerencsés módon, a pici lánynak semmi baja nem esett. Az viszont talán ennél is furcsább volt az óvónők és a dadák számára, hogy a kolléganőjüknek: a pedagógiát tanult, de a háborús menekülés miatt érettségi- és pedagógusi diploma nélkül maradt, és ezért akkoriban a napközi-otthon adminisztrátori funkcióját betöltő édesanyámnak a közismerten jól nevelt, "csendes és okos" fiacskája ilyen irracionális gonosztettet követett el. Én sem voltam képes felvilágosítani akkor senkit, hogy miért tettem, és az eset talán nem is azért merült olyan hamar feledésbe, mert a kislánynak nem esett baja, hanem azért, mert az óvónők esetleg nem tartották fontosnak terhelni a nyaraló óvodások szállásolási, étkeztetési- és ezer más gondjával elfoglalt édesanyámat, a szerintem igen meggondolkoztató esemény előadásával, illetve fia e bűnözői tettének a tudomására hozatalával.      Ez, a rég elfeledett, negyvennyolc éves emlék, akkor bukkant fel a gyermekkori emlékképek között, amikor a horoszkópomból világosan kiolvasható, velem született rejtett agresszivitás mély gyökereinek a hajszálereit kutattam, mivel rájöttem, hogy a savtúltengésem ebből ered. Ezek a hajszálerek viszont jóval az óvodás korom előtti, a csecsemőkorom előtti és a születésem előtti eseményekig nyúlnak vissza, mivel - ha hinni lehetne a jósolgató asztrológiának -, a személyi horoszkópom Napja, Holdja, Merkúrja és Plútója által támadott és a Lilithel együtt álló Marsomnak a pozíciója és fényszögei szerint, akár szenvedély-gyilkosságot is elkövethetnék a negatív bolygó-állások időszakában (rosszabb napjaimban). Ilyet viszont - mivel a jóslás szélhámosság - nem tettem sem óvodás, sem felnőtt koromban. Ellenben a halál torkában nagyon sokszor jártam, mikor baleset, mikor betegség következtében. Tizenkét éves koromban majdhogynem meggyilkolt a mostohaapám nálam húsz évvel idősebb fia. Ez ugyanis, gondolom a benne levő nagy alkoholmennyiség hatására, nehézgépészi markával elkapta a nyakamat és miután guggoló pozícióban úgy lenyomott a földre, hogy a lábaimat teljesen magam alá tűrtem, szabályszerűen préselte ki a levegőt belőlem, és tényleg éreztem és "láttam" is, amint elszáll belőlem a lélek. (Életemet akkor az anyám mentette meg, aki lendületből és hátulról nekirohanva a herkulesi "mostohafiának", sikerült azt meglökni annyira, hogy a nehézgépészi egyensúlyából kibillenve, kénytelen legyen engem elengedni. Az így visszakapott légzési lehetőségnek és életemnek viszont, nem tudtam örülni, mert amire a mulatozó társaság többi tagja feleszmélt és rávetette magát a tomboló mostohatestvéremre, az visszakézből úgy tarkón vágta édesanyámat, hogy ájultan nyúlt el az erdei mulatság helyéül szolgáló tisztás füvében.)  És nyolc évvel később, a Brassói katona-korházban láttam hasonló módon a világot lassan-lassan elsötétülni, amikor sztreptomicines injekcióval akartak a vitaminhiány miatt keletkezett gennyes kelésekből kikezelni, mivel senki nem gondolta, hogy arra allergiás vagyok. Ugyanolyan fokozatosan és finoman fogyott ki testemből az élet (lélek?) a brassói korház folyosóján, miután beadták az injekciót, mint a mostoha bátyám vasmarkának a fejemet a mellkasomra és az egész testemet a földbe gyömöszölő, szorító-nyomása közben. Ekkor viszont az mentett meg, hogy erőt veszítve, neki zuhantam valami korházi kelléknek, ami akkora csörömpöléssel ért földet hogy a nővérek mind odafutottak és a nyomban előkerült kékszesszel dörzsölni kezdtek, miközben egy orvosnő (vagy főnővér?) egy, a korábbi injekció végzetes hatását ellensúlyozni képes fluidumot injektált a vénámba.