Felhívás a határon kívüli magyarok hozzájárulására, a megcsappant nemzeti egészségügy véralap gyakorlati feltöltésére

A minap - csütörtökön - láthattuk a Bp.-i Hír-tv egyik hír-műsorában azt a - Tudomásom szerint civil kezdeményezésből indult. Az indítványt ismertető szimbolikus videoklippen Nagy Feró szimpatikus rockénekes is szerepel... - felkérést, hogy a magyar állampolgárok járuljanak hozza önkéntes véradással, a magyar népi hadsereg megszűnése után drasztikusan megcsappant, un. nemzeti véralap feltöltéséhez, amely készlet a sürgősségi beavatkozásokhoz, valamint a sok vért igénylő műtétek elvégzéséhez és bizonyos esetekben a teljes vércseréhez kell.

Amellett, hogy elsőre az jutott az eszembe, hogy én akár több alkalommal is, nagyon szívesen és szeretettel(!) adnék bennem kellő bőséggel és arányosan csordogáló, az amúgy ritkának tartott és ezért keresettnek mondott RH – (negatív) véremből, de hirtelen nem tudom, hogy ezt miképpen tehetném meg, még rengeteg dolog jutott az eszembe, azzal kapcsolatosan, hogy ezt miért is illenék minden hozzám hasonló egészségnek örvendő székelynek, sőt erdélyi magyarnak, sőt: határon túli magyarnak meg tennie.

Az első az, hogy amennyiben tényleg sikerülne ezt a határon kívüli magyarok körében tömeg szinten megszervezni, ez is csak nagyon kevés értékű hála kifejezés lenne ahhoz képest, hogy a környező országoknak a nemzeti-szocialista diktatúrájából való felszabadulása után, milyen sok anyagi és más értéket is kaptunk mi az anya-nemzettől. Hadd be soroljam itt ezeket, Erdély és a székelyföld tekintetében megelégednék a felbecsülhetetlen értékű Szapientia egyetemmel, amivel az anya nemzet úgymond megajándékozta a gyermekeinket, unokáinkat.

A második, hogy könnyű a nemzet egységéről beszélni, de néha nehéz a szót tettre váltani, amikor arra a szükség és a lehetőség megmutatkozik. Nos, itt az alkalom, hogy bizonyítsunk: akár a közös vér szintjén is, vagyis a nemzeti „véralaphoz” való számottevő hozzájárulásunkkal is komolyan gondoljuk ezt az egységet. Ne tagadjuk le: gazdaságilag bármennyire is gyötrik és a kettős mércét szüntelenül alkalmazva, mondvacsinált ürügyekkel Brüsszelből és Párizsból és Berlinből a magyar államot és annak a nemzeti jobb oldali kormányát, a „határokon belüli magyarok” anyagilag tehetősebbek nálunk, hát mutassuk meg, hogy a nemzet feltámadásához mi is hozza tudunk járulni, és nem mindig csak a segítséget várjuk.

Lenne még mondanivalóm ezzel kapcsolatosan, pl. a székely hagyományból eredő „váráldozat” szimbólumáról, amit a nemzet határainak a védelmében áldoztak az őseink önszánt - hősiesen, vagy szükségből, de számtalan alkalommal. Hát amennyire most, mindössze egy ennyi véráldozatra van szüksége a nemzetnek, ami senkinek nem kerül sem az életébe, sem az egészségébe, akkor miért ne áldoznánk mi, remélhetőleg méltó utódai a szabadságot a nemzettel együtt szerető, hős őseinknek? DE A LEG FONTOSABB, amiért úgy érzem, hogy minden határon kívüli, egészséges magyar ember, aki nem iszonyodik a vér látványától, vagy nincs más lelki, vagy öntudati (pl. vallásos) problémája a véradással kapcsolatban, egyenesen, igen is köteles szerintem vért adni ebbe, a magyarországi egészségügy vérkészletbe az, hogy az elmúlt, minimum 6O évben, számtalan olyan eset történt, hogy életveszélyes betegségben szenvedő, vagy ilyen jellegű balesetet szenvedett határon kívüli magyar (és nem magyar...!) gyermekeket, magyarországi korházakban mentettek meg és küldtek haza az értük aggódó családtagjai és barátai körébe az „eredeti hazájukba”, és bizony ezek között rengeteg olyan eset is volt, amelyekben, éppen ez, a pillanatnyilag megcsappant magyar nemzeti véralaphoz kellett nyúlni, és sok esetben nem is kis mértékben! Hálistennek, még a rokonságomban sem fordult ez elő, nem, hogy az én gyermekeimmel, de számtalan esetről tudok a múltból és a jelenben is, volt munkatársak, sőt, a gyermekeim osztálytársai esetében is, amikor az eset súlyossága miatt, Magyarországra kellett küldeni életmentés, testrész, vagy szerv-mentés céljából az itt veszélybe került gyermekeket.

Tévedés ne essék: a fentiekkel semmi esetre nem akartam arra célozni és utalni, hogy az ilyen esetekben Magyarországon, több esetben és többek között ennek a nemzeti véralapnak az igénybe vételével is meg mentett gyermekeknek a szüleitől, vagy éppen tőlük, amennyiben azóta már felnőtté váltak, elvárnám, hogy ennek a humánus kérésnek tegyenek eleget, mert amint mondtam, köztudott, hogy a véradás lehetőségének, hogy ne mondjam. Képességének, lehetnek személyi szinten pszichés, vagy morális – lelkiismereti, vagy akár létszemléleti akadályai, un belső blokkjai is. Hanem csak azt, hogy aki nem rendelkezik ilyen akaratán kívül pszichés, vagy fiziológiai nehézségei, gátjai, gátlásai, illetve egyenesen a személyes szabad akarata gyakorlásának a kérdésével kapcsolatos fenntartásai, azt szeretettel meghívom, hogy csatlakozzon e kezdeményezéshez, annak érdekében hogy találjuk meg azt a hivatalos formát, amelyen keresztül ez a „határtalan” nemzeti gesztus keresztül vihető lenne hivatalosan és törvényesen (Pl. „nálunk” a román vöröskereszten keresztül), majd, hogy ezek a, végső soron egészséges személyek számára minimális erőfeszítésbe és végső soron, gyakorlatilag semmi féle veszteségbe nem kerülő, hála -gesztusok minél nagyobb számban és minél többször kiviteleződhessenek.

Mivel az RMDSZ-ből húsz éve, hogy kiléptem, és tizenöt éve, hogy végkép és majdhogynem az undor szintjén kiábrándultam (Persze, akad azért a szervezetben néhány gerinces ember, akivel még szívesen szóba állok, ha találkozunk), az Erdélyi Magyar Néppárt csíkszeredai szervezetének a Petőfi utcai székhelyére tértem be az ötletemmel, de csak egy az ötletet amúgy helyeslő és el nem vető elvi folyosói egyezségig jutottam Nagypéntek délelőtt azzal, akit a Demokrácia Központ eligazító hivatalnoka (diszpécsere) a néppárt helyi elnökeként mutatott be. Nagyon remélem, hogy ez úttal az itt kifejtett kezdeményezésem és a az erdélyi véradás hivatalos megszervezésére való felkérésem el jut a párt központi vezetőiig is. Személyesen leginkább a Torro T. Tibor barátom segítő jóindulatában, de legalább is jóindulatú eligazításában reménykedek.

Szeretettel:

Kozma Szilárd.

Csíkszereda, 2O11, húsvét-szombat.