Kozma Szilárd   Az otthonszülés, illetve a természetes- szabad - szülés lehetõségeirõl és növekvõ szükségérõl             Hogy a szellemi felkészülés eredményeként végrehajtott természetes (otthon-) szüléssel egészségileg messzemenõen jobb “eredményeket” lehet elérni, mint a korházi szüléssel, nem csak a mi gyógyszert és orvosi kezelést nem ismerõ gyermekeink (és az õket természetes módon világra hozó feleségem) egészsége és remek lelki egyensúlya bizonyítja, hanem a baráti körünkhöz tartozó asztrológus-házaspár két kisfiának az egészségi állapota is (és persze, a szülõanya egészségi állapota). Ezek a gyermekek ugyanis, akárcsak Medárdáék, szintén a nyugodt és bensõséges otthoni légkörben jöttek a világra.     Valahányszor az otthon, illetve a természetes szülés kérdésében egyáltalán meghallgattak minket, a volt-feleségemmel kifejtettük, hogy mi csupán a korházi és egészségügyi viszonyok szintjén meghónosodott és egy évtized óta oldódni nem akaró - nem csak áporodott, hanem a természeti életmóddal és a szellemi látásmóddal szemben merõben agresszíven ellenséges magatartást tanúsító - szellemiség miatt kényszerültünk arra, hogy orvosi felügyelet nélkül szüljünk. Szó nincs arról tehát, hogy a családunkon, vagy a baráti körünkön belül valamiféle szektás koncepciók miatt elutasítanánk az orvostudományt, annak értelem-világosító értékû információs rendszerét, illetve a civilizáció pozitív eredményeit, noha a csíkszeredai korháznak a vezetõ szülész- nõgyógyásza, akinek az orvosi “gondoskodása” elõl a Székelyudvarhelyi korház szülészetére menekülnek a tehetõsebb csíkszeredai kismamák, ezt akarta inszinuálni egy nyílt televíziós beszélgetés során, amikor a feleségemtõl megkérdezte, hogy milyen vallású. (E nyílt fórumon a szilárd szakismereteit harci szerszámként villogtató osztályvezetõ, annyira beleélte magát a féltve õrzött fõorvosi “hatáskörét” kikerülni merészelõ és az akkoriban húsz évét alig betöltött feleségem lehengerlésébe, hogy amikor nem igazolódott be a szektás gyanúsítgatása, a feleségem esetleges cigány származására tett néhány finom célzást, tekintettel a feleségem  sûrû fekete hajára.)     Azt is kifejtettük több rendben, hogy mi csupán egy, az egészséges és fiatal nõk által választható lehetõséget mutatunk fel és senkit nem akarunk arról meggyõzni például, hogy érdemesebb mondjuk a mi példánkat követni, mint a Csíkszeredai szülészet helyett a Székelyudvarhelyi szülészetre “átiratkozni”. Hogy a természetes szülés koncepciója szerint történõ felkészülés szellemi része abban az esetben is pozitív eredményekhez vezet, ha a kismamák a számukra biztonságosabbnak tûnõ korházi szülést választják végül.     Az viszont több mint valószínû, hogy nem csak Csíkszeredában és székelyföldön, hanem az egész romániai magyarság körében szükség lesz a gyermekvállalási kedvet egyértelmûen befolyásoló várandóssággal és szüléssel szembeni negatív képzeteinknek az átállítására, mert különben hiába törekszenek a Magyarországi kormányok bizonyos kedvezmény-törvényekkel megakadályozni az erdélyi magyarság elvándorlását és számbeli csökkenését, miközben a Magyar polgárok számára a minden gyermek után járó egymillió forint értékû állami segély biztosításának a gondolata is felvetõdik már. A Magyar Státus törvénynek az itthon maradást célzó szellemétõl és a jövõben beigazolódó reális következményeitõl függetlenül, a Magyar családoknak minden egyes gyermekért kapott és az új kormány által is beígérten növekvõ jövedelmeknek, kétségtelenül lesz egy olyan hatása, hogy “ha már annyira kikerülhetetlenül szenvedés-teli és csak az orvos által garantálható kimenetelû aktus a gyermekek megszülése” (ahogy azt az orvostudomány és fõként a csíkszeredai szülészek állítják...), a Csíkszeredából egyelõre csak Székelyudvarhelyig menekülõ kismamák, Székelyudvarhely helyett majd a Magyarországi korházak szülészeti osztályait veszik igénybe és jövendõ Magyarországi polgárokként hozzák világra a gyermekeiket.     Azokat az eseteket leszámítva, amikor valaki kétségbeesésbõl eredõ gonosz szándékkal teszi, és ha a felvilágosultnak semmiképp nem nevezhetõ “mert soha nem lehet tudni” - jellegû “észérveket” is félretesszük, kevés erõfeszítéssel, kb. ugyanannyi - ha nem több - értelmileg is elfogadható érvet (okot) tudunk felsorolni az otthon szülés mellett, mint ellene.      A legfõbb érv a szülési aktusnak a spirituális alapjára és hátterére vonatkozik, ugyanis szemben azzal a szûklátókörû koncepcióval, amibe a fogyasztói kultúra belerángatta a világot, a szülés elsõsorban egy, a lét õs-teremtési folyamatával szoros kapcsolatban álló aktus. A szüléssel a nõ nem csak kiprésel - kiereszt magából egy kis ember-darabot, mint egy biológiai folyamatnak a “végtermékét”, hanem befejez egy (természetes és normális körülmények között) kilenc hónapon át tartó teremtési folyamatot. Teológiai megközelítésben: maga a létteremtõ Abszolútum van jelen a szülésnél. A mai ember ezt azért nem érzi és nem érti, mert az általa létrehozott “üzemi szülési körülmények” és e körülmények miatt a szülési aktusnak a tragikussá vált mivoltáról alkotott képzetei miatt, nem képes érzékelni és észlelni ezt az Isteni jelenlétet. A kórházi feszültséget (enerváltságot és lelki zavart) okozó zajos körülmények, valamint a hátára fektetett állapotában magzatát a hátán tízszeresen nehezebben kitoló anyának a nõgyógyászati asztalra való felfektetésével történõ magatehetetlen - és kiszolgáltatott ! - állapota már önmagában is lehetetlenné teszi az egyetemes tõrvények jelenlétének és hatás - mechanizmusának az érzékelését és észlelését. De ezeknek, a természeti tõrvények formájában (is) jelentkezõ és azokat fenntartó - mûködtetõ spirituális tõrvényeknek a harmonikus érvényesülését az ellenõrzési - beavatkozási és befolyásolási mániában szenvedõ modern ember megzavarja már a magzat megfoganásának az észlelése után is a felnõtt embernél  milliószor érzékenyebb magzatnak az azt zavaró, különbözõ sugárzást, vagy rezgéseket okozó, technikai mûszerekkel történõ (gyakori!) vizsgálata által, de fõképpen a szülési aktusnak a mesterséges beindításával, valamint a szülõ nõ szervezetének és teremtõi öntudatának a különféle szülés-serkentõ és fájdalom-enyhítõ zsibbasztó - kábító szerekkel való összezavarásával.     Ezért ma oda jutottunk, hogy azokat a bizonyos “terhesség” alatti (figyelem: nem várandósági és nem áldott állapot) és szülés közbeni szövõdményeket, amelyeknek a megelõzése és kiküszöbölése érdekében járnak terhesség-ellenõrzésre és vonulnak be a kórházba a várandós nõk és a szülõ-anyák, épp azok az ártatlannak, sõt: biztonság adónak képzelt “tudományos” beavatkozások idézik elõ, amelyek eredetileg a fájdalom és szövõdmény mentes szülést kellene garantálják. Ehelyett oda jutottunk, hogy a nõknek és a jövendõ nõknek (gyermek-lányoknak) egyre nagyobb hányada veszíti el a “teher-kihordó” és a szülõ képességét és ez a “programozott szülések” által a elõidézett ördögi folyamat, amely az így született lány-gyermekeket már születésük pillanatában megfosztja a természetes szülés képességétõl (ezt komoly statisztikák jelzik), olyan ijesztõ méreteket öltött, hogy egyes szülész orvosok már csak császár-metszések útján történõ gyermek-kioperálásban gondolkoznak. - A várandóságnak és a szülésnek a betegségként való kezelése tehát oda vezetett, hogy egyes nõk és orvosok képzeletében a magzat egy olyan daganatként él, amelyet a nõ képtelen orvostudomány nélkül egészségesen és kiérlelni és normálisan megszülni.     A kórházi körülmények által biztosított sterilitás és szülés utáni “kórházi ellátás” egy másik fejezete a szüléssel kapcsolatos téveszme - rendszernek, amelyet helyszûke miatt egy más cikkben fogunk kielemezni. Egyelõre csak idézzük emlékezetünkbe azokat a fertõzéseket, amelyeken a rokonságunkban, vagy az ismerõsi körünkben élõ anyák és csecsemõik estek át a szülést, vagy a kórház elhagyását követõen és vessük össze azzal a ténnyel, hogy a kórházon kívüli szülések esetében egyáltalán nem gyakoribbak a fertõzések száma. (Legalábbis a mi családunkban, ahol az elsõ gyermekünket a természetben, a másik kettõt otthon szülte a feleségem, egy alkalommal sem forgott fenn a fertõzõdés esete.)  Ahogy a szülés közbeni szövõdményeket elsõsorban az okozza, hogy a szülés mesterséges elõidézése által az orvosi beavatkozás megzavarja az anyát és a magzatot azáltal, hogy ciklus és a ritmus törvénye ellen cselekszik, a fertõzések esetében a kiegyenlítõdés és a polaritás tõrvényét hagyják figyelmen kívül, amely alapján egy mesterségesen sterillé tett médiumba, vagy élõ felületre a természet hatványozott erõkkel, úgymond magas nyomás alatt pumpálja be a legkisebb szabadon talált réseken is az élõ világ mikró-organizmusait és más formáit, esetünkben tehát a baktériumokat és a vírusokat. A mesterséges (tudományos) egyensúlyfelbontás tehát az oka az egyes kórházakban történõ bizonyos baktérium-fajták kiirthatatlan elszaporodásának, amely miatt nyugaton egyes kórház épületeket végérvényesen kiürítettek és átadtak az enyészetnek és ez a magyarázat arra is, hogy a biztonságos kórházi körülmények ellenére miért fertõzõdnek be oly végzetesen egyes kismamák és csecsemõik a kórházban, vagy a kórház elhagyását követõen.        Már csak itt, Európa keleti peremén ütköznek meg egyesek azon, hogy Németországban nem kötelezõ az un. csecsemõkori védõoltás, hogy az egészséges nõk nem a korházakban, hanem az itthoni korházi körülményektõl nem csak a harcias (klór szagú) sterilitásra való törekvések mellõzésében különbözõ, otthonos szülõházakban, sõt: a skandináv államokban a saját lakásaikban - otthonaikban szülnek. A materialista nézetekhez szokott racionalitásunk, nehezen fogadja be azt a természeti tényt, hogy az egészséges szülés elsõsorban nem a túltengõ orvosi felügyeletnek és beavatkozásnak a következménye, hanem annak, hogy a nõ stressz mentesen: nem teherként, hanem az õ egészségi állapotára is pozitív, regeneráló hatással járó áldásos állapotként (!) éli-e meg a várandósági állapotát? Annyira a technika bûvöletébe, illetve a természeti erõkkel szembeni biztosítás bûvöletébe kerültünk, hogy fel sem fogjuk azt, hogy minél mesterségesebb körülmények között él a várandós nõ és minél nagyobb (“tudományos”) felhajtást szervezünk a várandós állapota körül, a szülés közbeni szövõdmények bekövetkezési lehetõsége a feszültséggel arányosan nõ. Nem látjuk, hogy az a csecsemõk anyatejjel való táplálkozási készségét megzavarják és sok esetben leállítják a védõoltások és, hogy az anyatejjel táplálkozó gyermekek esetében a csecsemõ egészsége, valamint a kismama lelki nyugalma szempontjából a védõoltások halmozása veszélyesebb következményekkel járhat, mint azok elmaradása. Hogy a védõoltások nem mindig váltják ki a gyermek szervezetébõl azt az immun reakció-készséget, mint amit a huzamos anyatejjel való szoptatás és a természeti (nem steril - tehát nem mesterséges) környezettel biztosíthatunk a gyermekeink számára.        E nyugati koncepció-váltás elõszeleként érkezett meg a Hargita Megyei korházakba is az apával való szülés divatja és azt, hogy a gondolat helyes, az anyanyelvûnk is tanúsítja, hiszen az mindkét “felet” szülõnek nevezi, holott a férfi nem vesz részt a testével a szülés aktusában. Kísérletezhetnek azzal a tudósok, hogy a magzatot a egyes férfiak hasába implantálják és amikor a csecsemõ a megfelelõ fejlettségi állapotot eléri, kioperálják onnan, ha sikerrel is járna ez a kísérlet, úgy is az elszigetelt jelenségek körében marad, mert az nem természetes. Az apának tehát nem kell fizikailag szülõnek lenni, de még lelkileg sem kell annyira átélnie a várandósági (áldott!) állapot folyamatát mint az anyának de szellemi, illetve spirituális szempontból annál inkább! Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szülésrõl való modern koncepció, amelyben a szülés kizárólag az anya és a szülész orvos dolga volt, ebben különbözik a poszt modern koncepciótól, hogy az apa, szellemi és spirituális szempontból, intenzíven részt vehet (sõt: az egész családra nézve nagyon jó, ha ezt teszi) a várandóságban és a szülésben.     A koncepció tehát helyes, csupán a nyugatról importált “divatnak” a helyi alkalmazásával van a baj, mivel az elõre “megbeszélt” eseménynél az orvosok csak úgy garantálhatják a “jó eredményt”, ha elejétõl végig ellenõrizhetik a szülést. Ahhoz, viszont, hogy a szülés aktusa ütemezetten: az orvos munkaidejében történjen, mesterségesen be kell indítani a szülést. Ugyanakkor nem tûrhetõ az un. “idegen” (az apa) jelenléte az olyan szülésnél sem, amelynél az orvos nem uralhatja a helyzetet. Ahhoz, hogy e kettõ összejöjjön, szükséges a szülésnek a mesterséges beindítása, ami a nõnek egy kivülrõl irányított tehetetlen gépezetté változtatását eredményezi. Ezzel gyakorlatilag megfosztják az anyát a szülõi (cselekvõi!) minõségétõl, hiszen az anya szervezetének a mesterséges állapotba való “beállításával”, megszûnik aktív részese lenni a szülésnek és attól a kezdve az õ józan jelenlétét-tudatán, az õ személyes akaratán már semmi múlik. Ettõl fogva már csak a tudatától és az akaratától elválasztott szervei reagálják le automatikus gépezetként az orvosi beavatkozások impulzusait. Szülõi - teremtõi képessége megszûnik és a szülõi felelõsségét teljes mértékben átruházza a rajta végzett orvosi (mesterséges) eljárások hatékonyságára, illetve a szülést vezetõ orvos szakmai felkészültségére, ügyességére és pillanatnyi éberségére, valamint a születendõ gyermek életképességére. Holott mindezzel szemben, a természet rendje szerint, fizikailag elsõsorban az anyának kellene - lehetõleg minden külsõ beavatkozás nélkül - megszülni a gyermeket, mindkettõjük jövendõ testi és lelki egészsége és érdekében.          Hogy ez utóbbin mit értek, a következõ mûsorokban fejtem ki részletesen, most elégedjünk meg azzal a megjegyzéssel, hogy a szülés utáni depresszió nem “természetes” állapot, mint ahogy eddig képzeltük, hanem a nõnek a szülési aktusból való kizárásának a következménye. Sõt ennek következménye az is, hogy “nem indul be” a tej képzõdés, vagy ha be is indul, az elsõ hónapokban megszûnik. Az utóbbinak más okai is vannak, amelyek között szintén szerepel egy másik tudományos beavatkozás is: a csecsemõ szervezetének a megzavarása korai és sûrû védõoltások által.      Következésképpen elmondható tehát, hogy mindaddig, amíg a mi tájainkon nem változik meg mind a nõknek, mind az orvosoknak a szüléshez való viszonyulása - nem történik meg a várandósági állapothoz és a szüléshez való viszonynak a “vissza természetesítése” - jobb ha a fiatal házasok lemondanak az apás szülés örömérõl annak érdekében, hogy az arra alkalmas és egészséges kismamák kivárhassák a szülés természetes idejét (mert “van ideje télnek és van ideje nyárnak, van ideje vetésnek és van ideje aratásnak”) és minél kevesebb mesterséges beavatkozással és irányítással, a saját szülõ-erejükbõl hozzák a világra gyermekeiket.      Azt, hogy amit az elõbbiekben elmondtam nem nyugatról hozott idealista elmélet, hanem itthon is alkalmazható (mivel általunk már alkalmazott és ellenõrzött:) tény, talán bizonyítja az, hogy a feleségem mindkét gyermekünket orvosi asszisztencia nélkül, elõször a természetben, majd az otthonunkban hozta a világra, minden szövõdmény nélkül és egészségesen. Teje is volt - és van! - bõségesen. A szülés elõtt álló nõnek nem arra kell figyelni, hogy a piszke-papírtól kezdve, a fogkeféig és a szépítõ szerekig, minden szükséges holmi be van-e pakolva a kórházi csomagjába, arra hogy idejébe eljut-e a kórház szülészeti osztályára (személyi gépkocsin, taxival, mentõvel, vagy kevésbé szerencsés helyzetben gyalog), hanem arra, hogy minél tökéletesebb erõnlétben és szellemi - lelki éberséggel, együtt mûködjön az õ személye által megnyilvánuló, illetve az õ szervezetén keresztül ható természeti (de szellemi gyökerû!) teremtõ erõkkel. A legtöbb vajúdás és szülés közbeni szövõdmény ugyanis, ami ellen az orvostudomány a nõket be akarja biztosítani épp azért áll elõ, mert a szülés körüli felhajtás miatt, a szülés elõtt álló és a vajúdó nõ mindennel foglalkozik, csak azzal nem ami számára és a megszületni készülõ gyermeke számára a legfontosabb lenne.        A természetes szülési folyamattól idegen biztosítási felhajtásnak az eredménye az lett, hogy az orvosilag (munkaidõ szerint!) programozott és ellenõrzött, úgynevezett üzemi szülési közben magatehetetlenné, kábulttá, vagy zsibbadttá tett nõ, aki ebben az állapotában és a hátára fektetett pozícióban, nem képes segíteni a születni készülõ gyermekének azáltal, hogy lefelé préseli azt az õ alhas-tájéki izomzatával. Ezért fölöslegesen szenved órákig egy mûtõasztalon, ahol azokat a belsõ izmait (amit az orvostudomány irracionális módon nevezett el gátnak, mivel az csak abban az esetben jelent gátat a szülésben, ha hanyatt fekve történik) fölöslegesen elvágva, a szülésznõk, vagy az orvosok kipiszkálják, vagy kipréselik, fogóval kihúzzák és újabban - több esetben végzetes és végleges agykárosodást okozva - kiszívatják - belõle a gyermeket belõle az õ éber közremûködése nélkül. És ez még mindig a jobbik eset, mint a fölöslegesen nagyszámú császármetszések, amelynek során a nõt elaltatják, vagyis teljesen megfosztják a jelenlét-tudatától. Statisztikailag kimutatott tény az is, hogy a császármetszéssel született lánygyermekek hajlamosak a meddõségre és irracionálisan félnek a szüléstõl és a várandósági állapottól. Amennyiben a nyugati társadalmak statisztikáit megvizsgáljuk (nevezetesen, hogy itt egyre több a meddõvé vált fiatal nõk és lányok száma, illetve hogy egyre kevesebb a természetesen szülni képes nõk és a civilizáció által biztosított “pozitív körülmények között” született gyermekek száma) rá kell jönnünk arra, hogy a természeti törvényeket mûködtetõ szellemi törvényekkel szembeni tudományos-technikai biztosítási törekvéseink hosszú távon negatív eredményeket hoznak. Arra, hogy éppen a “mert soha nem lehet tudni” jellegû filozófia szerinti gondolkozás idézi elõ azokat a várandóság és szülés közben fellépõ szövõdményeket, amelyeket a mûszeres ellenõrzések és a mesterséges beavatkozások által akarunk ki küszöbölni. És akkor mi is megértjük, hogy Nyugateurópai és a Skandináv államok lakói miért igyekeznek visszatérni a természeti népek szokásrendjét mintául vevõ otthonszülés intézményéhez.        Amellett, hogy a kórházakban nem tartják tiszteletben azt, hogy nem szabad idejekorán beindítani az egészséges nõk szülését, a legfõbb érv a korházban szülés ellen az, hogy a természetes szülésre felkészült nõ sokkal könnyebben (hamarabb és kevesebb erõfeszítéssel - fájdalommal)  képes lábon, illetve fél-terpeszben, vagy guggolva megszülni a gyermekét, mint a mûtõ asztalon, vagy a nõgyógyászati kecskén hanyatt fekve. Ezt az egyszerû, és ma már köztudott tényt még mindig figyelmen kívül hagyják, vagyis a szülõanyának a fölösleges szenvedéseket okozó természete-ellenes pozícióba helyezését a kórházakban még mindig fenntartják. És miért? Azét, hogy az újszülöttet kifogó és üzem-szerûen dolgozó szülész-nõk és orvosok ne kelljen guggolva várniuk a gyermek világra-jöttét, hanem állva és kényelmesen közel férjenek a vajúdó nõ szülõi szervéhez.     A várandós állapotnak a szellemi jelentésû áldott állapot (az õseink által nem véletlenül és nem érzelgõs pietizmusból választott) õsi megnevezés helyett, “terhes állapottá” degradált (tudományos) kifejezéssel történõ illetése, illetve betegségként való kezelése és a szülési aktusnak egy sebészi beavatkozásként: mûtétként való felfogása oda vezetett, hogy a szülész nõgyógyászok anyagilag tehetõsebb kliensei egyenesen kioperáltatják a hasukból a gyermeket mint egy daganatot és ha nem alszanak el véglegesen a mûtõ asztalon, utólag csodálkoznak, hogy miért rossz a közérzetük, miért esnek szülés utáni depresszióba, hiszen õk nem is szültek? A válasz egyszerû: azért mert kényelmi okok miatt (egoizmusból) az orvostudomány és a pénzük segítségével, tudatosan kikerülték az életük spirituális szempontból legfontosabb eseményében való tudatos részvételt.     Az otthon szülés tehát nem csak a szülési aktus koncentrált állapotával összhangban álló, a (kórházinál nyugodtabb) légkörével, hanem az alap-koncepciójával: a szülésre való kilenc hónapos felkészülésnek az anya felelõsségére alapozó szellemével, visszaadja a nõnek a teremtõi méltóságát, az önbizalmát és az önértékelését, illetve a saját teremtõ-erejébe vetett hitét. Természetes lefolyásával biztosítja a születendõ lánygyermekek szülési képességének (gyermekvállalói ösztöneinek) az átöröklését, annak az ép és folytonos fennmaradását Az otthonszülés tehát, elsõsorban a szüléshez való viszonyulás pozitív szellemi és lelki jellegével, az anya felelõs és ezért természetes szellemi alapállását pozitívan befolyásoló (és ezért pozitív eredményeket hozó!) alap-koncepciójában különbözik a kórházi szülésektõl.     Miután áttekintettük azokat a „teher könnyítési” és a szülés közben „soha nem lehet tudni” c. filozófia szerint kieszelt, tudományos-technikai szövõdmény-kizárási (biztosítási) eljárásokat, amelyeknek a felesleges és/vagy túlzott alkalmazása, és amelyek szerinti „modern” gondolkozás egy szükségszerû tragikus mûtétként fogja fel és kezeli a szülés aktusát - és amelyeknek köszönhetõen a fejlett orvostechnikával rendelkezõ nyugati államok nõi személyei és lányai egyre nagyobb százalékban veszítik el a magzatfoganási, magzatkihordási, de fõként a gyermekszülõi képességüket -, tekintsük át a „felvilágosult” gondolkozásunknak azon arzenálja egy részét ami miatt azok a szülés közben nem várt és „elõre láthatatlan”  szövõdmények fellépnek, amelyek szövõdmények kizárása érdekében a legtöbb orvos, ha nem is mind a kilenc hónap alatt, de lehetõleg az utolsó hat hónap alatt, legszívesebben végig „monitorizálná” a kismamák egész életét reggeltõl estig.           Egy éves nyugat-magyarországi asztrológusi munkám során, majd a feleségem által  beindított tiszavirág életû kismama-felkészítõ beszélgetések során, döbbenten kellett tapasztalnom, hogy nem csak általában a nõk és férfiak képzelik úgy általában, hogy a szülés elõtti egy, két, sõt: három és négy(!) hónapban nem szabad a szülõk szeretkezzenek (mert mit tudom én, hogy micsoda rémületes dolgok történhetnek emiatt a magzattal), hanem az ebbéli népi-tudományos tévhitükben megerõsítik õket még egyes szülész-nõgyógyász orvosok is. (Nem a „veszélyeztetetett terhességek” eseteirõl beszélek!) Holott az igazság és a valós (szellemi- lelki és spirituális) tényállás ennek az ellenkezõje: A várandós nõnek éppen ebben az idõszakban van szüksége még inkább mint máskor, nem annyira szexuális élvezetre (habár ezt a természetes szükségletet sincs amiért letagadni!), hanem a gyermeke apjával való testileg is teljes mértékben átélt lelki és szellemi EGYSÉG-élményre, magyarul együttesen (közösen - bensõségesen) átélt szeretet-élményre. (A Neptun kiadónál a tavaly megjelent könyvemnek a „Másképpen a szerelemrõl és a szexualitásról” c. fejezetében, részletesen értelmezem azt a tényt, hogy a szexuális aktus során nem egy egyszerû biológiai élvezet történik, hanem a két más nemû ember a világteremtés nagy misztériumát: a világteremtõ Maszkulin és Feminin õsprincípiumoknak az egybeolvadását - egységesülését éli meg újra és újra.) És ebben az a legkevesebb, hogy az így (szeretkezve - szerelmesen) átélt utolsó várandósági hónapok és hetek nagyobb és mélyebb értékû biztonság-érzetet adnak a kismama számára mintha a „terhesség-felügyelõ” orvosa kéthetente, vagy hetente jelenti, hogy nincsen - és nem is lesz, amit a kismama leginkább szeretne az orvostól, mint az Istentõl hallani! - semmi baj, mert a magzat tökéletesen fejlõdik (ami egyébként sem lehet százszázalékosan biztos és éppen ezért a legtöbb esetben nem is történik meg, mármint az orvosi nyugtatás). Mert nem csak a vágyva vágyott biztonság-érzetrõl van itt szó, ami a tapasztalatok szerint egyáltalán nem nõ a tudományos biztosításokkal arányosan, sõt: a tapasztalat az, hogy amely „terhes” nõ megkísérli a minél nagyobb adatrendszernek a folyamatos összegezõ feldolgozását, egyre nagyobb pánikba esik - és teszem hozzá: jogosan, mivel ezáltal önkéntelenül a mentális erõszakoskodás bûnébe gyalogol - és amely biztonság-érzet, a statisztikák szerint összehasonlíthatatlanul a legnagyobb például az amerikai anis-hitûeknél (jellegzetes amerikai keresztény egyház), akiknek a nõ tagjai maradéktalanul otthon szülik a gyermekeiket és akiknek a körében a hosszú (és egészséges) élet is a legmagasabb, hanem olyan pofonegyszerû fizikai következményekrõl is szó van, hogy annak a nõnek a medencéje aki az utolsó hetekben is szeretkezett, sokkal jobban nyílik, mint annak, amelyik nem. És nem beszélve olyan fizikai jelenségekrõl, hogy a szeretkezéskor a nõ hüvelyébe kerülõ sperma, de maga a nõi szervezet által szeretkezés közben kiválasztott nedvek is puhítják és rugalmasan tartják a méhszájat, ami ugyancsak nem elhanyagolható szempont a szülésnél.      A másik negatív vetülete ennek az egyes orvosok által is terjesztett „tudományos” szamárságnak - hiszen az õskori nõkkel, akinek a mai nõk a genetikai örökségét még a szervezetükben hordják, szexuálisan nem bántak ilyen fölöslegesen humanista „kíméletességgel” a párjaik, arról nem is beszélve, hogy fákon, de legalábbis sziklákon mászkáltak - , nem kevésbé jelentõs, bár annál szemérmesebben el van hallgatva: mit tegyen az a fiatal - vagy éppenséggel egészséges szexuális potenciával rendelkezõ középkorú, vagy idõsebb nõ és férfi - aki áldozata lesz ennek az általánosan elterjedt tévhitnek, vagy a nõt „felügyelõ” orvos ilyen jellegû javallatának? Nos mit? A válasz viccesen hangzik ugyan, de a jövendõ családiegység-tudat szempontjából sokszor véresen tragikus. Mert hát legyünk õszinték: a férfiak más nõt, vagy más nõket keresnek maguknak - ne ámítsuk magunkat és egymást, legalább ezekben a kérdésekben. És persze más nõt, vagy nõket keresnek maguknak a szülés utáni hónapokban is, amikor a gát-metszett feleségeik képtelenek a szeretkezésre. Érdekes, hogy ezzel a „mellékes kérdéssel” nem számolnak „az anya és a gyermeke élete és egészsége érdekében mindent megtevõ” (a nõnek a tudomány által - talán a lelkiismeret furdalás elaltatása céljából - gátizomnak keresztelt, szeméremcsont-közi izmait gondolkozás nélkül bevágó) doktor urak! Kérdem én, melyik hat hónapig (három szülés elõtt, három, de lehet még több is szülés után) házon kívüli élvezetet - boldogságot keresõ (és találó!) és eközben a feleségét kíméletes hazugságokkal traktálni megtanult (bele szokott!) fiatal férfinak füllik a foga éveken át (fõként, ha megint vállalnak egy gyermeket és megint jön egy szexuális absztinencia!) az orvostudomány által ilyen okosan „szükségszerûvé” tett, ismételt kicsapongások után a monoton családi hûségre? Hogy az élettárssal szembeni  õszinteség és a nyíltság teljes feladásáról (a rejtõzködés megszokásáról) ne is beszéljek? (Talán nem is tekinthetõ szexuálisan egészségesnek, de legalábbis erõs önkínzásra, vagy remeteségre való hajlamai kell legyenek annak a fiatal férfinak, aki józan ésszel megússza, hogy szabad és nõs létére, - teljesen feleslegesen! - hat hónapig „a sarokba teszi” a férfiasságát.)    És bármennyire is kegyetlenül hangzik: de még ez a jobbik eset! Mert a rosszabbik az, amikor a tudományosan mellékpályára helyezett potens férfi a szeretett feleségének a más nõvel - nõkkel való helyettesítése helyett, a barátokkal italozni (kocsmázni, vendéglõzni) kezd. És megszokja... És errõl már semmit nem kel mondanom. Jól ismerjük mindannyian a papucshõsi, vagy a fodbal meccsre járási és kocsmajárási következményeket. Vagy amikor nem szokja meg és alkoholgõzös fejjel hirtelen a sötét utcán megkíván egy félig fejlett kiskorú lányt...     A férjek elõtti rejtõzködési „szûkségek” és kelléktárak tárházáról talán - és remélhetõleg - nálam sokkal hitelesebben fog beszámolni a feleségem. Egyelõre maradjunk a várandósági idõszakban történõ szeretkezésekrõl az orvosa, vagy a „felvilágosult” anyja, nagynénje, anyósa, szomszédnõje, vagy éppenséggel a férje (ilyennel is találkoztam!) által lebeszélt kismama problémájánál. Persze, hogy ennek a legfontosabb (legfõbb!) boldogsági, biztonsági és egység-élmény hiányában, mindenféle elképzelhetõ és elképzelhetetlen (törvényileg és erkölcsileg elfogadható, de esetleg a sógoránál, vagy a családi barátnak számító szomszéd férfinél is nehezebben megszerezhetõ!) fogyasztható (magához vehetõ, bekebelezhetõ) boldogság- és egységpótló szert és anyagot (táplálékot és élvezetet okozó, boldogság-pótló folyadékot) fog erõsen megkívánni. Ezt hívják a pszichológiában kompenzációnak. És emiatt, a humánus tévhitben gyökerezõ szeretet-kompenzáció miatt, hízik el szegény nõk egészen nagy hányada helyrehozhatatlanul „terhesség közben”.    Az embernek jön hogy sírjon eme felvilágosult ostobaság következtében létrejövõ nagy számú családi tragédiák észlelésekor, és nem tudja, hogy kit sajnáljon jobban? A szülés utáni negyedik hónapban magát teljesen gyógyultnak - de még kissé molettnek - képzelõ kismamát, aki félve lesi, hogy ebben az „új formájában és minõségében” vajon még kell-e „úgy” a férjének? Vagy azt a férjet, akinek a tíz hónappal korábban még kígyószerûen vonagló szerelmese helyett egy a hajdani kígyótestet makacsul eltakaró zsírpárnákkal „nõiessé” változott és a szerelmi egybeolvadáskor az alsó fájdalmaktól még néha-néha sziszegõ „feleséggel” kellene ugyanott, ugyanazt és ugyanúgy folytatni, ahol egy fél évvel, vagy egy évvel korábban abba hagyták? Ilyen körülmények között találván magukat (és ne feledjük: egy egyszerû „humanista” ostobaság miatt!), persze, hogy elmegy az ember fiának és lányának a kedve az újabb gyermekvállalástól!      Nem kedves olvasók, ezeket nem egyéni, hanem az asztrológusi tapasztalatomból ismerem. Emlékezetünk szerint viszont – És egy olyan „misztikus” családterapeuta véleményével ellentétben, aki ennek a ténynek a spirituális jelentõségét nem fogta fel, vagyis annak, hogy ez azt jelenti, hogy az Emõke nemzõ szervében semmi kárt nem tettek a szülések, hanem azt állította, hogy már a mi „perverzitásunkról” tanúskodik: - mi, a feleségemmel, minden gyermekünk születése elõtt két nappal is még szeretkeztünk és a születésük után tíz nappal, de legkésõbb két héttel úgyszintén. A szülések elõtti szeretkezések a szülés közbeni fizikai ellazulást, kiengedést, teremtõi odaadást is biztosították a lelki, szellemi és spirituális pozitív hatásuk mellett, és biztosították a szülés könnyû lefolyását. A szüléseket követõ szeretkezési lehetõség viszont éppen annak a bizonyítéka, hogy a helyes felkészülés segítségével végrehajtott öntudatos és természetes (éber!) szülések alatt a nõi nemzõ és nemi szervek nem kell kötelezõ módon megsérüljenek és pláne károsodjanak, és azt annyira nem, hogy a természetes visszahúzódást követõen máris lehetséges általuk a családi öröm- és boldogságadás, az egység felemelõ élményének az összes dimenziók szintjén történõ át- és megélése.   UI. Gyakran hallható, hogy újszülöttek a nyakukra tekeredett köldökzsinórral látják meg a napvilágot. Mi ennek a jelentése, esetleg az anya gyermek elleni tudattalan agresszióját mutatja?    Mind a jelenség spirituális oka, mind a kérdés helyes megválaszolása egybe vág nem csak a magzatfoganás és a magzatkihordás teherként, vagy áldásként való megélésének és átélésének a hátterében meghúzódó tudományos kordivat által meghatározott anyasági és szülõi mentalitással. És nem csak a kismamáknak a várandóssági idõszak alatti pszichikai és mentális – szellemi átéléseivel, hanem az egész életünk értelmével. A köldökzsinórnak a többnyire a babák utolsó magzatkori életfázisa idején történõ nyakra tekeredése, bizony a halálos veszélyezettség lehetõsége és szimbóluma marad, még akkor is, ha a mai szülész-nõgyógyászati technika és az orvosok és bábák szakértelme ezt a tragikus kimeneteli lehetõséget az esetek nagy – nagy többségében el tudja hárítani. Azért írtam tekervényesen kimeneteli lehetõséget, mert nem még ilyen helyzetben sem kötelezõ a babák születés közbeni halálos sérülése (fulladása), tehát nem csak az orvoslási technikák képesek egy – egy a várandóság ideje alatt spirituális megújhodási képességet bizonyító kismama esetében elhárítani, hanem, ezt a várandóság utolsó szakaszában megújhodott kismamák gyermekei is képesek mintegy maguktól elkerülni úgy, hogy a szó szoros és fizikai értelmében „burokban” születnek például.     Ezt tette és így oldotta meg a helyzetet a mi otthon és orvosok nélkül született második kislányunk, Etelka is például. Pezsgõs dugóként termett hirtelenül az édesanyja hasa alá reflexbõl betolt tenyerembe, „repülés közben” szakítva el a burkát és nekem csak annyi dolgot adván, hogy a bal hóna alatt a vállára és onnan a nyakára húzódó, és a tarkójába jól bevésõdõ, majd onnan a jobb hona alól még az édesanyja méhébe kötött köldökzsinórt levegyem. Nincs helye e válaszomban annak, hogy leírjam, ennek miért kellett így történnie, de tény az, hogy helyes feltételezésével ön is nagyon közel jár a valósághoz, de a jelenség egy kicsit összetettebb az anyának a magzattal szemben viselt önkéntelen, vagy tudatosan ellenséges, de persze, többnyire rejtett és a legtöbb esetben még önmagának sem bevallott, a méhén belüli negatív energiákat keltõ magatartásánál.     Sõt: nem is fontos, és a legtöbb esetben nem is konkrétan az illetõ magzat ellen irányulnak ezek a nagyon összetett és az esetek többségében nem is tudatosuló ellenséges érzetek és idea-képzetek, hanem általában a sorssal, vagyis a sorsot adó Istennel, ateisták esetében: természettel szemben (Kezdve már csak az állapotnak a tudományos megnevezésétõl is: a „terhes” tudattól.), aki, vagy ami õt ilyen nehezen viselhetõ terhes állapotba hozta. Remélem, a spirituális segítõi alapállásom szemszögébõl eléggé bemutatkoztam már ahhoz, hogy ne kelljen a cinizmus, vagy a hím-sovinizmus vádjától tartanom, és mindenki aki a válaszaimat olvassa tisztában van azzal, hogy rendkívülien összetett asztrológiai, vagyis: spirituális, mentális és pszichikai jelenségeket és folyamatokat kell hétköznapi nyelvre (Az un. józan paraszti ész logikájára) lefordítva érzékeltetnem és megértetnem, és elkerülhetetlen, hogy ez egyesekben keltsen olyan látszatot, minthogyha szegény, a nehéz helyzetben levõ (néha bizony élet-halál határvonalára sodródott) kismamák önkéntelen lelki reflexein élcelõdnék, de mindenkit szeretettel kérek, hogy ezen oldalakról messze ûzze el ezeket a látszatokat.     Szóval, ez anyai Sors ellenes, illetve Isten, vagy, Isten és Természetre való neheztelésnek a tárgykörében bizony rengeteg alkalommal belé kerül a gyermek apja is, mint „elkövetõ”, vagyis mint a maszkulinitás õsszellemének (Mint a létvalóság másik felének) a megtestesítõje általában, vagy mint konkrétan olyan „bugyuta”, vagy nemi meghatározottságától fogva „érzéketlen” személy, aki a 7 hónapos tényleges nehézségekkel járó várandósági  bizony idõszak alatt, bizony rengeteg esetben bizonyult, a párja nehéz, és „kiszolgáltatott” helyzetét meg nem értõ, illetve azt figyelemre nem méltató „fatuskónak”.  Nem tudom, ha érzékelhetõ-e a, végül is mindig a magzatnál kikötõ, de eredetileg nem rá irányuló, nem õt megcélzó neheztelési – támadási folyamatok és rendszerek szövõdménye? És akkor még nem is beszéltünk a kismamát a férjkezelésre vonatkozó jóindulatú tanácsokkal, illetve az általa szült és gondosan nevelt lánya nemes személyiségéhez méltatlan vejnek a „mamával” szembeni elfogadhatatlan viselkedését kifogásoló, anyósi panaszok és hát mögötti szidalmazások negatív erõterérõl, amelynek az esszenciái, a kismama tudattalan érzés és képzeletvilágából mind átszüremlenek a magzatba.      Ha lenne elég ideje ehhez az asztrológusnak, egy, kettõ, sõt: három egész regényt írhatna, a spirituális tradícióitól elszakadt modern embernek ezekrõl, a mindennapi józan paraszti esze számára jelentéktelennek és mellõzhetetlennek tûnõ, magzattal és kismamával, vagyis az élettel és a teremtéssel szembeni tiszteletlenségének az ezeregy arcáról és megnyilvánulási formájáról, ami természetesen nem csak a köldökzsinórt tekeri két balkezes párkaként a magzatok nyaka köré (Mielõtt valaki obskúrus miszticizmussal vádolna: Persze, jól tudjuk, hogy nem misztikus angyal, vagy ördög és más túlvilági lények tekerik azt, hanem maga a magzat forgolódik életveszélyesen egy irányba.), hanem más szülés elõtti, vagy szülés közbeni életveszélyes állapotokat és szövõdményeket is „hoznak létre” mind a kismama, mind a születendõ gyermek számára.     Amennyiben megszabadultunk tehát az anya általi célirányos mentális támadásnak a gondolatától (és balítéletekhez, igazságtalan ítélkezéshez, esetleg zavaros lelki ismeretfurdaláshoz vezetõ egyszerûsítéstõl), tovább léphetünk a jelenség megértése és a megelõzés érdekében hozható konkrét segítés-nyújtás útján. És hogy e nagy kitérõ után, mindjárt a dolog asztrológiai elevenjébe vágjak, minden vonatkozásban (Nem csak gyermekszülõi vonatkozásban tehát!) „érdekelt fél” számára tudomásul hozom, hogy a köldökzsinórnak a fejlett magzatok nyaka, vagy más, a magzatot halálos veszélyezettségbe hozó, testrészre való rátekeredése, kimondottan és egyértelmûen a SKORPIÓ hatáskörébe, vagyis a gyökeres személyi öntudati átalakulásnak, illetve és jobban mondva: az átalakulással (Újjá születéssel) szemben tanúsított a spirituális erõtér körébe tartozik.       Ezért írtam tehát az elején, hogy a jelenség egy sokkal általánosabb, az egész emberi rendeltetésünkkel, illetve e rendeltetésünknek a beváltásával, vagy nem-beváltásával köti össze, nem csak a kismamákat, hanem az egész környezetüket (családjukat). Hogy a jelenség magával az önmegváltódási képességek elérését elõkészítõ, elsõ, pozitív belsõ átalakulásokhoz, átvalósuláshoz vezetõ, hiba-belátások és gyakorlati lépések megtételérõl, illetve: nem-megtételérõl szól, nem csak a köldökzsinórnak a nyakakra való tekerõdése, hanem minden olyan jelenség, ami akár a várandóság idõszaka alatt, akár a szülés alatt, akár a szülést követõ idõszakban (Pl. a babáknak a fejre ejtése, más, pl. veszélyes betegség általi halál közeli állapotba kerülése.), arra utalhat, hogy a gyermek, vagy az anya életveszélybe került, vagy ahhoz nagyon közel állt. Ezek a, szülés ideje alatt, vagy a szülést megelõzõ, illetve azt követõen elõálló életveszélyes helyzetek, mind - mind arra utalnak, hogy elsõsorban a kismama, de annak a környezete is, igen erõs, az átlagosnál tehát jóval erõsebb, belsõ újjászületési, öntudat-átalakulási igényekkel szemben tanúsít ellenállást, ezekkel a személyi megváltódási (harmonizációs, kiegyenlítõdési) képességek kifejlõdését lehetõvé tevõ, un. sorsigényekkel szemben keményít, azokat az áldott állapotával együtt járó, befelé – a lelki ismerete felé - figyelési lehetõségeket utasítja el be, „csak azért is”.                         Kozma Szilárd:  http://www.kozmaszilard.hu/